Hamvas Béla, al-Halládzs, René Guénon, Titus Burckhardt és Baranyi Tibor Imre szerint...

"Ami nem örök, az nem igaz." Hermész Triszmegisztosz

"Isten felette áll a semminek és a valaminek. Neki engedelmeskedik a semmi, amikor lesz belőle valami." Nicolaus Cusanus

A feltámadás tulajdonképpen a spirituális másodszületés jelképe.

Az úgynevezett "Életközpontúság" elmocsarasítja, óhatatlanul a mulandóság (mozgás) abszolutizációjának nihilista örvényébe taszítja, az Istenközpontúság felemeli az életet. Így az egyik aktivizmusa kompenzatív sürgés-forgás, a jelentéktelen én jóllétének keresése (önigazoló félreinterpretálás, reformmánia, szőrszálhasogatás, eltúlzott gyakorlás), a másiké megszentelt, harmonizáló cselevés, a nem cselekvő-cselekvés és a csend szeretete.

"Egyiptom megtalálta az Istent, mi elveszítettük; Egyiptom felemelte a vallás pilléreit, mi ledöntöttük; Egyiptom istenfélő, mi istentelenek vagyunk.(...) Az apokalipszis a világ vége, kezdete viszont Egyiptom. Minél közelebb a vég, annál közelebb a kezdet. (...) Egyiptomból (...), "a tiszta ész" pusztájába menekültünk, ahol még ma is bolyongunk Izrael népével. (...) Nem mögöttünk, hanem előttünk van az örök Egyiptom. Egész előremenetelünk, egész "haladásunk" képzelődésnek bizonyult: azt hittük, hogy előrehaladunk, de hátrafelé mentünk. (...) Egyiptom kiindulópontja látszólag harc a két kibékíthetetlen elv közt, a Jó éa a Rossz, Ozirisz és Széth között. De csakugyan így áll e a dolog? (...) Ua en ua - "Az Egyetlen az Egyetlenek között". -Isten egyetlen és egyedüli, és senki más nincs őmellette." - olvassuk az egyiptomi titkos tanításban.- "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!" - így imádkoznak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom Istenei, mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint hogy ezeket a pontokat összeköti a középponttal. "Te vagy az egyetlen Isten. Te minden alakot egy alakban egyesítesz! Az Istenek a Te tagjaid, Uram!" " Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij

Hamvas Béla szerint az Út "nem lágy és nem szentimentális", hanem: "végtelenül elszánt, reális, higgadt, hűvös, száraz és kőkemény".
Erdei Zoltán: Antispiritualitás és modern ezotéria.

"Az összes próféciák jelzik (a kifejezést természetesen helyes értelemben használva), hogy az "ellentradíció" szemmel látható győzelme csak egy múló győzelem lesz. (...) Itt válik láthatóvá amit az "ördög ostobaságának" lehet nevezni: ugyanis az "ellenbeavatás" képviselői abban a hiszemben fordulnak szembe a szellemmel, hogy magával a szellemmel állnak szemben, holott valójában a szellemet semmi sem opponálhatja, ugyanakkor öntudatlanul is alá vannak rendelve ennek az illuzórikus szembenállásnak, és ezen soha nem is tudnak változtatni, mint ahogy az összes többi létező is annak az Isteni Akaratanak engedelmeskedik - jól lehet öntudatlanul és akaratlanul -, amely alól senki sem bújhat ki."

René Guénon: A tradícióellenességtől az ellentradícionalitásig.

"Nyilván az Antikrisztusnak kell a lehető legközelebb lennie a "széthulláshoz", úgyhogy azt lehet mondani, hogy miközben individualitása irtózatosan fejlett, ugyanakkor csaknem megsemmisült is, és ez pontosan az "ego" "Önmagam" előtti háttérbe szorításának fordítottja, más szavakkal a principális Egységben való fúziót helyettesítő és parodizáló "káoszban" való konfúzió; és ez az állapot, amelyet testi alakjának deformitása és aránytalansága reprezentál, individuális állapotunk lehetőségeinek legalsó szintjén fekszik, úgyhogy tényleg az "ellenhierarchia" csúcsa az a hely, ami az Antikrisztust megilleti, abban a feje tetejére állított világban, amely az ő világa lesz.
(...)
A hamis szükségképpen "mesterséges" is, és ebben a vonatkozásban - egyéb sajátosságai ellenére - az "ellentradíció" sem kivétel, sőt a modern világ összes "mechanikus" terméke közül az "ellentradíció" lesz az utolsó; lesz benne valami, ami hasonló lesz a korábban már említett "pszichikus tetemek" automatizmusához, és akárcsak ez utóbbiak, az "ellentradíció" is ideiglenesen életre keltett "maradványok halmazából" fog összeállni, és ez újra csak magyarázatot ad arra, hogy miért nem tartalmazhat semmi tartósat; infernális akarattal "galvanizált" maradványok halmaza; ennél bizonyára semmi sem adhat pontosabb képet arról, ami elérte a felbomlás legszélét."
René Guénon: A Nagy Paródia avagy a fordított spiritualitás.

"Az eredendően "tradicionális ember" képes a modern világ antitradícionális közegében nem csak fennmaradni, hanem azt a tigris meglovagolásának jólismert kínai metafórája szerint akár még saját spirituális céljaira ki is aknázni: ha nem hagyja, hogy a "tigris" ledobja, a helyzetet végül saját javára fordíthatja. Az Evola által kifejtett értelemben vett "tigris" a kozmikus ciklusok vége közeledtével működésbelépő feloldó és pusztító erő. (...) Az "integrális tradíció" valamennyi prófécia szerint meg fog őrződni, ez azt jelenti, hogy mindig lesz valahol egy nyitott ajtó.
Titus Burckhardt: Tigrislovaglás.

"A jelenkori modern világban és az emberi tudatban egyre nyíltabban színrelépő ellenhagyomány múló, mindazonáltal félelmetes győzelmének időszaka, már nem egyszerűen a mennyiség uralmának a kora, hanem egy sajátos ellenhierarchiát kitermelő, lezáródási időszak, amely a keresztény és az iszlám hagyományban az antikrisztus uralmaként ismeretes. Az antikrisztus mint ellen-világkirály tulajdonképpen egy fordított cakravartin: a "világkerék" forgatójának igényével és szerepében lép fel lép fel, de azt nem a középpontból (mint a valódi Cakravartin), hanem éppen ellenkező irányba. Ez szimbolikus utalás a hazugság szellemére, amelyet megnyilatkoztatni hivatott, és amely révén végül létrehozza a szinte mindenre kiterjedő ellenhagyományt, a mi a Szent Birodalom vagy Isten országának (Civitas Dei) ellenképe: az ördög országa, a civizas diaboli - melynek "építésén" a jelenkori világ oly lázasan serénykedik. (...) Miközben a pénz egyre inkább az emberek közötti egyetlen értékmérővé válik, a megszerzéséhez - mondani sem kell - az antikrisztusi életvitel, a létrontásban való részvétel (vagyis a par exellence érték megtagadása) gyakorlatilag elengedhetetlen. Az antikrisztus továbbá azt is teszi, "hogy senki se adhasson vehessen, ha nem viseli magán a vadállat jelét: nevét vagy nevének számát." Az "adhasson-vehessen" a legtágabb értelemben vett lélegzés szimbolizációja, ami az élet s a lét alapfeltétele, s ezáltal az történik, hogy aki nem szolgálja a fenevad által szimbolizált erők uralmát, egyetlen földi, emberi életterületen sem tud részt venni, s testi-lelki értelemben úgyszolván "megfullad".
Azért kell hangsúlyozni, hogy emberi életterületen, mert: "Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, számolja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat."
A "fenevadnak" csak azzal kapcsolatban van hatalma , ami pusztán emberi (korporális, animális); aki viszont egy ember feletti, szellemi pozícióból (...) képes a fenevad számát megszámlálni, felűlről lefelé tekintve képes annak velejét (számát) megragadni, vagy - megint másképp fogalmazva - képes a démon nevét, bensőleg értve, kimondani, továbbá ezt követően képes az egzisztenciális konklúziókat levonva minden csupán emberi kondíción felülemelkedni, annak számára szertefoszlik a "fenevad" egyébként korlátlannak tetsző hatalma.(...)
Amíg metafizikailag Krisztus Én magam vagyok (Önmagamság, szellem, nagy-én. A blog szerk. megj..), addig az antikrisztus a teljesen nem-én (Pszichológiai értelemben vett Ego, lélek azaz kis-én vagy másnéven jelentéktelen én. A blog. szerk megj..), a teljesen más vagyis egy olyan fikció, amely csak akkor valósulhatna meg maradéktalanul, ha alanyi értelemben vett Önmagamat - világként - teljesen elveszíteném. Ugyanitt rejlik az értelme annak is, hogy Krisztusnak is és az antikrisztusnak is oroszlán (...) a jele, mert tudniillik a 666 is szoláris szám (6+6+6=18; 1+8=9), csak éppen az ellenkép értelmében (9 mint Nap s ezzel szemben a 6 mint napdémon): az "antikrisztus" és mindaz, amit ez megnyilatkoztatni hivatott tehát nem egyszerűen hiány, hanem - megismételve - az önnön ellentétébe fordult s démonivá fajult isteni." Baranyi Tibor Imre: 666.

"Luis Manolo az Actio Catholica elnöke - akit a spanyol polgárháborúban a köztársaságpártiak, a nép és a többség nevében, halálra ítéltek - az utolsó szó jogán a következőket mondta: "Krisztus és én, mi ketten, abszolút többségben vagyunk veletek szemben.""

"A Nyugat fáklyaként világítja előttünk a zsákutcába vezető utat."
Czakó Gábor: Az ideák nyelve.

"A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, amikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem amikor erénynek álcázza magát." A hamvasi létrontás Weöres Sándor megfogalmazásában.

"Tartsd rajta szemed az utadon, mindig tudd, hogy éppen hol jársz!
Ne ellenségeskedj senkivel, ne ragaszkodj senkihez!
Különböztesd meg a megengedett és a tiltott dolgokat. Mert a megengedett falat és a szív népének társasága elégedetté tesz. A tiltott falat és tudatlanok társasága összezavar.
Óvakodj az igazságtalanságtól, figyelmesen szemlélődj, minden helyzetben legyél jámbor!
Ne légy önző, nehogy reszketve kelljen körbenézned. Tudd meg, hogy Isten mindenhol ott van. Legyél hűséges az útitársakhoz, legyél türelmes a tudatlanokkal.
Ha elérted a bölcsesség szintjét vigyázz, ha nem kérdeznek ne beszélj. Ha kérdeznek és tudsz válaszolni, röviden felelj, ha nem , ne találj ki semmilyen választ.
Senkit se kérdezz azért, hogy próbára tedd.
Ha kérdezel valamit, a választ fogadd el, ne vitatkozz, ne kötözködj. Mert van gazdája e palotának. Itt Isten szava parancs, mert Ővé e palota.
Ha szolga vagy, légy alázatos, szolgához illően reszkess. Ha azonban Te vagy a Szultán, tiéd az ország." Kajguszuz Abdál herceg

Jó inasnak lenni nehezebb, mint rossz "mesternek".





Barcelonában egy villamos az alábbi felirattal közlekedik: "Valószínűleg nincs Isten. Élvezd az életet."

"Dicsőség Istennek, aki egy tű hegyén is felfedi magát annak akinek akarja, és aki még még a Mennyekben és a Földön is elrejti magát az elől, aki elől akarja. Úgyhogy az egyik megvallja, hogy Ő nincsen, míg a másik megvallja, hogy rajta kívül nincsen más." Huszajn ibn Manszúr al-Halládzs.

"Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem." Szent Pál

"Halj meg, mielőtt meghalnál!"Angelus Silesius

""Én" sem nem gondolkodom, sem nem látok, de van egy Másik, és egyedül Ő lát, hall, gondolkodik bennem. Egyedül Ő cselekszik rajtam keresztül."
"Hát nem a "lélektől" való szabadságot hirdeti harsányan a Szentírások mindegyike?""
Ananda Kentish Coomaraswamy

"Isten országa csak a mindenestül halottak számára áll nyitva." Eckhart mester

"A Szív csak a "lélek" (pszichológiai értelemben vett ego. A szerk.) halála árán nyerhet életet. Minden jónak gyökere a Szív megszabadítása a világ szeretetétől, mint ahogy minden rossznak a gyökere a Szív megtöltése a világ szeretetével." Al-Arabí ad-Darqáwí.

Érdekes "fordítottság" figyelhető meg: A több életre hivatkozás az élet leromlását, míg az Isten felé törekvés az életminőség javulását idézi elő.

Viszonylag friss hírek kavalkádja:

Angliában, oxford-i kezdeményezésre, be kívánják tiltani a Karácsonyt-t (az egyetemes szeretet ünnepe), arra hivatkozva, hogy nem elég toleráns.

Szintén Angliában egy időre elbocsátottak egy ápolónőt mert imádkozni szeretett volna egy betegéért. Magát az imádkozás tényét nem, csak az előkészületeket tudták rábizonyítani.

Gary Kasparov and the flying penis: A sakkvilágbajnok politikai elképzeléseivel kapcsolatos sajtótájékoztatóján valamelyik néző, két távirányítható műbránert reptetett a pulpitus felé.

A francia rendőrség szerint túlságosan militánsok a pacifisták.

A kapos. hu szerint egy hangfelvétel valószínűsíti, hogy négy börtönőr agyonvert egy 54 éves német - magyar állampolgárságú hagyományőrzőt a kaposvári börtönben, mert tiltakozott őrizetbevétele ellen.

Egy amerikai neokonzervatív (liberális jobboldali) képviselő túlzottan rasszistának tartja az antirasszista konferenciát.

Az egyik legújabb pszichológiai elmélet szerint a nemek közötti különbségeknek megfelelő viselkedést a szülők előítéletes nevelése alakítja ki a gyermekeknél. Ebből következően, a tudósok szerint, emberijogi szempontból a legjobb lenne, ha a fiatalok 18 évesen szabadon dönthetnének a nemükről.

New York-ban megnyílt az első olyan gimnázium amit kizárólag homoszexuálisok fiúk és lányok számára tartanak fenn. A következőt Chicago-ban tervezik.

A szomszédom felesége nagy pacifista. Nem ismerek nála vérszomjasabb embert.

A Time magazin egy cikkének címe: "Az azonos neműek házassága problémájának megoldása: A házasság intézményének általános eltörlése?"

Szélsőséges nézetek szerint az egyenjogúság örvén nem a nemek közötti egyformaságot, hanem a különbségek egyenrangúságát kellene hirdetni.

Kína szerint a Nyugat a "bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű" stratégiát alkalmazza retorikájában: Ha békéről beszél háborúzik, ha áldozatként szól, valójában agresszor, ha egyenlőségről beszél akkor fölényre törekszik, jóindulatú nyitottságot vár el és ezzel él vissza. Mindezeken felül kedvenc eljárása a "blame the victim", a "hibáztasd az áldozatot" módszere.

Franciaországban verekedés tört ki, amikor a "tedd nevetségessé a kirekesztést" nemzetközi akció keretében harminc liberális - környezetvédő aktivista a párizsi Notre Dame székesegyház előtt, az AIDS ellenes világnapon, óvszert osztogatott, utalva a pápának a fogamzásgátlással kapcsolatos megjegyzésére. Két aktivista kórházba került. Az ötlet némi hasonlóságokat mutat a pár évvel korábban egy "kék szétfolyó tehénnek, jégrémmel az ülepében" az elhelyezésére a budapesti Szent István bazilika előtti téren.

A Népszabadság egy március végi száma, a gházai harcok kapcsán, egy katonát idéz: "Az üzenet világos volt: mi zsidók csoda folytán jöttünk erre a földre, Isten hozott minket vissza, és most harcolnunk kell, hogy elűzzük a nem zsidókat,".

Van aki úgy tartja, hogy a venezuelai Chaves és társai, a latinamerikai baloldal, társadalmi felelősségérzete és cselekvő energiája példaértékű. Tévedésük a horizontalista egyenlőségeszmében fedezhető fel, mely nem megoldja a problémákat, hanem tovább fokozza azokat (egyenlők és egyenlőbbek), hiszen nincs semmi ami az életet bensőnkben felfelé húzná. Nem ismerték fel a modern kor válságának metafizikai jellegét, melyből csak a "történelemre merőlegesen"(Hamvas Béla), a vertikális hierarchia - elsősorban önmagunkban történő - helyreállításának segítségével (Civitas Dei), van kiút, mivel hit, vallás nélkül nincs más mint "gyülevész tömeg, melyet a butaság és a félelem tart össze, ideiglenesen." (Hamvas Béla: Az ősök nagy csarnoka. II. Kung mester tanításai.)

Lehet, hogy ezt ismerte fel Putyin elnök, aki az orosz ortodox egyház bevonását és vezető szerephez juttatását elengedhetetlennek tartja vagy Kína, ahol fontolgatják a Kon-fu-cse tanulmányozásának kötelezővé tételét az iskolákban?

Buji Ferenc a válság igazi jellegéről és a kiútról.

Buji Ferenc: Magasles. (Sebesség és materializmus fejezetből részlet.) Kairosz Kiadó. Bp.. 2003:

"A Kiút.

A válság nem gazdasági, kulturális, morális, tudományos stb. - hanem metafizikai. Aki a hibák javítgatásában, a modern világ hibáinak kijavításában látja kiutat, az, ha csak öntudatlanul is, de csupán zökkenőmentesebbé, zavartalanabbá kívánja tenni az utat, amelyen a modern világ jár: egy alapvetően rossz irányba tartó kor zavaró kinövéseit kívánja lenyesegetni.
Csak futólag érdemes megemlíteni, hogy az önmagában rendkívül hasznos zöld-mozgalom éppúgy ennek jegyében áll, mint a posztmodernizmus egésze (ami voltaképpen egy modernizmussal látszólagosan szemben álló hipermodernizmus). (...)
Nem "hibái" vannak tehát ennek a világnak, hanem ellenkezőleg: legbelső magjával, centrális irányeszméjével, alapbeállítottságával van baj, mert a modern világnak - mely önmagát a "sötét középkor" ellenében "felvilágosodásnak" tekinti - éppen annak ellentéte van középpontjában, ami a középkor végső mozgatóelve volt. (...)
Nos, aki a dolgokat eképpen kénytelen látni, az nem áltathatja magát hamis reménnyel. A kiút nyilván nem visszafelé vezet, de - hasonlóképpen nyilvánvalóan - nem is előre; Hamvas Béla szavait parafrazeálva azt mondhatnánk, hogy a kiút a történelemre merőlegesen áll.
Ez az a szűk ösvény, amely e "hitetlen és romlott nemzedékből" kivezet, s amelyre az Emberfia szavai szerint csak kevesen bukkannak rá.
Ami pedig a történelmi perspektívát, történelmi "kiutat" illeti, az kétségtelenül előttünk van, de túl az emberi erőfeszítések, a történelmi beláthatóság világán. Ha van kiút - fogalmazzunk így - a "föld" számára, akkor az a mi történelmi korszakunkon kívül van, s mindössze annyit lehet róla mondani, hogy összefügg egy, az egész történelmet fenekestül felforgató deus ex machinával, melynek mihamarabbi elérkezése - ha tud róla, ha nem - minden keresztény mindennapi imájának egyik legfontosabb kérése: "Jöjjön el a Te országod."
Ami pedig addig várható, az a felforgató antikrisztusi erők egyre gátlástalanabb és nyíltabb színrelépése az élet minden egyes területén, a politikától kezdve a gazdaságon és kultúrán keresztül egészen a vallásig, a sötétség parádéja egy morálisan paralizált emberiség bárgyú publikuma előtt."

Buji Ferenc, arról, hogy mi az ami mégis elviselhetővé teszi a világot....

- Mi az, ami mégis elviselhetővé teszi a világot Ön számára?

- Egyáltalán nem elviselhetetlen számomra ez a világ; ellenkezőleg: roppant izgalmas, érdekes. Szeretem figyelni azt, ami körülöttem zajlik, és nem csak figyelni, hanem értelmezni is. Igaz, hogy az utóbbi időben a médiával való kapcsolatomat erősen visszafogtam, de úgy vettem észre, hogy minél kevesebb információhoz jut az ember, annál jobban érti a körülötte zajló világot. Az információk legtöbbször eltakarják az ember elől a valóságot. Amikor például híreket mondanak a rádióban, felháborítónak tartom, hogy miután elhangzott egy hír, utána nincs egy néhány perces szünet, hogy az ember elgondolkozhasson annak jelentőségén, amit hallott. Az információdömping az emberek elbutításának egyik legfőbb eszköze.

Másrészt pedig ha az ember mikrovilága harmonikus, akkor a makrovilág diszharmóniája nem tud a közelébe férkőzni. A gondviselés kiváló emberekkel, könyvekkel, eszmékkel ajándékozott meg. Hogy a világ olyan, amilyen? Hát Istenem, ez a dolgok rendje. Krisztus azt mondta: nem tudja, hogy amikor újra eljön, talál-e még hitet a földön (vö. Lk 18,8). Egy szörnyű világ közepette is lehet nemes és szép életet élni. Az ember csupán azért felelős, ami fölött hatalma van; ami fölött nincs hatalma, azt csak látni és érteni tudja. Érdektelen, hogy valaki optimista vagy pesszimista, ha a világról van szó. Az a fontos, hogy helyesen lássa és értékelje a folyamatokat; hogy helyesen lásson és értékeljen - de lehetőleg minél magasabb perspektívából.

- Tanulmánykötetének utolsó, tizedik írása "Ars poetica divina" címmel 1991-ben született. Mi történt azóta? Az ott leírtak néhány szóban való felvázolása mellett elmondaná, hogy mennyiben sikerül mindazt a gyakorlatba átültetni?

- Amit e tanulmányomban leírtam, az egy elvi vázlat arról, hogy Isten hogyan látja a világot. Úgy gondolom ugyanis, hogy elsődleges fontossága nem annak van, hogy az ember hogyan látja a világot, hanem annak, hogy Isten hogyan látja. Isten világszemléletét próbáltam megfogalmazni ott. Az a pont, amit ebben az írásomban sikerül elérnem, számomra intellektuálisan túlhaladhatatlannak bizonyult. Amit utána írtam, az sok szempontból érdekesebb lehet, de lényegesebb semmiképpen sem. Az intellektualitásnak a maga síkján is megvannak a határai, magasabb síkokhoz pedig hozzá sem férhet. Amit az "Ars poetica diviná" -ban elvi síkon megfogalmaztam, azt A hazatérés útjelzőiben jóval gyakorlatiasabb módon igyekeztem megközelíteni. Az előbbi a spirituális orientáció princípiumait, az utóbbi a spiritualitás gyakorlatát tartalmazza.

- Mondana néhány szót az Ön által ez idáig megismert spirituális utak nehézségeiről?

- Valójában azt lehet mondani, hogy mindenféle igazán magasra vezető spirituális út szinte alig járható. Ez éppúgy igaz a különféle távol-keleti ösvényekre, mint a jézusi útra. Ezek mind szűk ösvények; kevesen találnak rájuk, és akik rájuk is találnak, azok közül is csak egy "maroknyi nyáj" számára járhatók, s akik számára járhatók, azok közül is csak nagyon kevesen érnek célba. Minden egyes út mindig megtalálja azt az egy-két embert, aki azon sikerrel tud előrehaladni. Vannak ugyan könnyebb meg nehezebb utak, de alapvetően mindegyik nehéz. Azok a képességek, amelyek oly hasznosak az élet legkülönfélébb területein, e területen szinte hasznavehetetlenek. Például az az akarat, amely nem ismer lehetetlent a külső világ dolgaiban, erőtlenül áll a spiritualitás követelményei előtt. Mint ahogy László András mondja, az akaratot mozgató háttérakarat aktiválása hiányzik. Olyan a spiritualitás területe, mint egy jégpálya: aki a földön szilárdan meg tudja vetni a lábát, és oda megy, ahova akar, az a jégre lépve hirtelen esetlenné válik. Az embernek önmagát a legnehezebb alakítania. Teljesen más jellegű erők szükségesek az önátalakításhoz, mint bármi egyéb külső dolognak a formálásához, legyen az egy vasdarab vagy egy szöveg.

- Ezek alapján felállítható egy olyan állapotváltozás-sorozat, amely szerint intellektus révén tájékozódik az ember, gondolataival gondolkozik, és azután spirituálisan mindezt megvalósítja?

- Igen, mindenképpen. A kritikai intellektus bizonyos fokára a mai világban mindenkinek szüksége van, hiszen ma szinte mindenünnen hamis próféták kínálják álszellemi portékájukat a gyanútlanoknak. Aki nem rendelkezik magas szintű kritikai intellektussal, az óhatatlanul áldozatául esik a legelső csalónak, akibe belebotlik. Mindazonáltal egyáltalán nem kívánom az intellektust abszolutizálni: a magas szintű értelemre nem azért van szükség, mert az integráns módon hozzátartozik a szellemi felemelkedéshez, hanem azért, mert ennek a felemelkedésnek a feltételeit teremti meg. A "szent tudatlanság" persze egyáltalán nem azonos a butasággal. Mert a szentség ugyan nem értelem kérdése, de buta szent nincsen.

Buji Ferenc: A tradicionalitás és a modernizmus közötti különbség.

Többféle megközelítési mód és szimbolizmus is rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy a tradicionalitás és a modernitás közötti különbséget, helyesebben ellentétet megfogalmazzuk. Mindenekelőtt — az iménti gondolatmenetet folytatva — míg a tradicionalitás világára saját princípiumai az egység pecsétjét ütötték rá, addig a modern világra saját princípiumai az egyformaság pecsétjét ütik. Az egységet éppen az különbözteti meg az egyformaságtól, hogy a sokféleségben valósul meg, vagyis a sokfélét fűzi össze: nemcsak megtűri, de meg is követeli a sokféleséget. Márpedig a tradicionális világ mind kulturális, mind vallási, mind pedig doktrinális értelemben hihetetlenül sokszínű volt, és gyakran egymás tőszomszédságában élő népeket is áthidalhatatlan kulturális távolság választott el egymástól. Ennek ellenére — vagy bizonyos értelemben éppen ezért — azok az esszenciális formáló princípiumok, amelyek az adott körülmények között a legkülönfélébb alkalmazásokat eredményezték, azonosak voltak. A modern kort ellenben az egység már csak azért sem jellemezhetné, mert fokozatosan felszámolja - és jórészt már fel is számolta — annak egyik elvitathatatlan feltételét, a sokféleséget: ma az ember bárhová tekintsen, mindenütt ugyanazt látja, és a még meglévő különbségek kizárólag a még teljesen fel nem számolt múlt javára írhatók. Azok a princípiumok ugyanis, amelyek mellett a modern világ elkötelezte magát, csak úgy tudják többé-kevésbé koherens egésszé tenni a világot, ha egyúttal a külső formákat is egyazon mintára szabják, és fizikailag is összekapcsolják azokat a területeket, amelyek eredetileg nem álltak kapcsolatban egymással. A modern globalizmus ilyen módon nem az »egyetemesség« jegyében áll, mint a tradicionális világ egysége, hanem az "általánosság” jegyében, amely pusztán rosszul sikerült utánzata az előbbinek. Az egyetemes ugyanis, mivel nincs kötve mennyiségi feltételekhez, par excellence minőségi természetű; egyesítésre, vagyis a különálló részek materiális összekapcsolására pedig csak ott van szükség, ahol hiányzik a principiális egység. S ez mutatja azt, hogy a modernitás princípiumai nem egyenrangúak a tradicionalitás princípiumaival, hiszen a felszíni formavilághoz kötődnek.

Azonban a modernitás princípiumainak ható- és működőképességével kapcsolatban van egy másik alapvető probléma is, amiről nem szabad megfeledkezni, s ami nemcsak e princípiumok fenomenális »belegyökerezettségét« mutatja, hanem a normalitással szembenálló voltukat is. Amikor a modernitás koherens voltáról beszéltünk, akkor ez valójában egy meglehetősen töredékes koherencia. Szükségképpen az, mert a modern princípiumok által megvalósuló tökéletes koherencia valójában a modern világ totális összeomlásához vezetne. Valójában a modern világ kénytelen néhány jellegzetesen premodern princípiumot is alkalmazni — természetesen jelentősen "legyengített” állapotukban -, máskülönben már működésképtelenné vált volna, sőt — René Guénon szavaival élve — »minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie”. A modern princípiumok jelentékeny része ugyanis, mivel önmagukban egy destrukció kifejezői, konzekvensen alkalmazva önmagukat is destruálják. És elegendő itt a modernizmusnak csupán egyetlen jellegzetes vonását említeni, nevezetesen számtalan területen megnyilatkozó általános relativizmusát, amely szükségképpen - ám a modernizmus szándékával szöges ellentétben - saját magát is relativizálja.

Buji Ferenc: A növény és gyökere.

„Nem azért jöttem, hogy leromboljam a törvényt – mondja, mégis úgy tűnik, hogy lerombolta; úgy látszik, amit lerombolt, az nem tartozott a törvényhez.” (Pszeudoklementinák. Hom. 3, 51)

A sors úgy intézte, hogy a jelen cikk írója egyszerre két vitának is részese legyen. Ezek közül az egyik e sorok olvasói előtt bizonyára nem ismeretlen, hiszen a hozzászólások – „Qui prodest?” sorozati cím alatt – az elmúlt hónapokban jelentek meg az IGEN hasábjain. Noha a májusi számban publikált tanulmányom a vitazárás szándékával készült, úgy látszik, e szerepét nem volt képes betölteni, hanem maga is újabb hozzászólásokat provokált. Wittinger László „Leszakadni az ószövetségi köldökzsinórról” címmel lényegében a zsidó vallás és a kereszténység, az Ó- és az Újszövetség viszonyát vizsgálja, s arra a következtetésre jut, hogy az egyébként is meglévő kapcsolatokat nem szorosabbra kellene vonni, hanem éppen ellenkezőleg, lazítani kellene mind a zsidó-keresztény párbeszéd, mind pedig az Ószövetség kereszténységen belüli súlyának vonatkozásában. Sej László „Nem köldökzsinór; gyökér” című írásában elsősorban Wittinger Lászlóval vitázva azt az álláspontot képviseli, hogy a kereszténység és a zsidóság viszonya nem a „vagy-vagy”, hanem az „is” jegyében áll, s ilyen módon a két vallás korántsem összeférhetetlen, hiszen az Emberfia tanítása – leszámítva transznacionális voltát – azonos az Ószövetség tanításával. Harmai Gábor „A kölcsönös botrány” című írásában arra figyelmeztet engem, hogy sem teológiailag, sem történelmileg nem megalapozott az a törekvésem, amely – szerinte – a zsidóság történelmi bűneinek mitikus fölnagyítására és a kereszténység történelmi bűneinek elhallgatására irányul. Végül – már a jelen számban – Wittinger László válaszol az őt ért vádakra kifejtve – nem annyira a teológia, mint a keresztény ember szempontjából –, hogy míg az Ószövetség csak rész, addig az Újszövetség az egész, és mindaz, ami a keresztény ember számára az előbbiben értéket képvisel, megtalálható az utóbbiban is, ellenben mindaz, ami ezen felül van az Ószövetségben, és amit az Újszövetség nem erősített meg és nem hitelesített, csak történeti-kultúrtörténeti avagy vallástörténeti érdekességgel bírhat, s még ha a kereszténység kialakulásának szempontjából elengedhetetlen fontosságú is, valójában egy túlhaladott vallási stádiumot képvisel.

Ami a másik vitát illeti, az a megtiszteltetés ért, hogy az Élet és Irodalom 2000. június 16-i számában tudományos életünk két jeles képviselője, Geréby György és Rugási Gyula „A csodálatos bizonyítás” címmel nagyszabású és éles kritikát jelentetett meg „Keresztelő Szent János és a zsidó politikai messianizmus” című tanulmányomról, amely még az IGEN 1999. májusi számában jelent meg. Kritikusaim gondolatmenetének lényege szerint a zsidó messianizmusnak nincsenek politikai vonatkozásai, és aki ilyesmit feltételez, az – idézem – csak „bomlott elméjű félművelt uszító” lehet. A jelen írás magától értetődően nem alkalmas arra, hogy e problémát tisztázza; viszont kritikusaim egy olyan kérdést is érintettek, amely szorosan kapcsolódik a zsidóság és a kereszténység, szűkebb értelemben az Ó- és Újszövetség viszonyának témájához. Szerintük ugyanis az én messianizmussal kapcsolatos nézeteim arra mutatnak, hogy a két Szövetséget radikálisan elválasztom egymástól, és az Ószövetséget idegen testnek tekintem a kereszténységen belül. Ilyen módon mindkét vita szempontjából indokolt, hogy e „bomlott elme” – álláspontját tisztázandó – néhány alapelvet fogalmazzon meg az Ó- és Újszövetség viszonyával kapcsolatban.

Az Ószövetséggel kapcsolatos összes problematika kiindulópontja az, hogy egy eredendően nem-keresztény mű a keresztény Szentírás részét alkotja. Ez az eredendően nem-keresztény mű azonban a keresztény Szentírásban keresztény művé vált, vagy pontosabban fogalmazva egy visszatekintve krisztianizált „előkeresztény” művé – ami pedig azt jelenti, hogy alapvetően más értelmet nyert, mint amit önmagában hordozott. Az, amit mi „Ószövetségnek” nevezünk, önmagában véve „csak” Szövetség; Ó-szövetséggé csak az Újszövetség fényében vált. Ahogy egy adott dolog másként funkcionál, és más értelmet nyer önálló egységként, mint egy nagyobb egység részét alkotva (az individuumnak is más jelentősége van önmaga, mint a kollektívum oldaláról nézve), éppúgy az Ószövetség is másként funkcionál, és más értelmet nyer a keresztény Szentírás egészének részeként – méghozzá alárendelt részeként!–, mint önmagában: jelentését és jelentőségét az egésszel való kölcsönviszonya „felülírja”, újraértelmezi.

Aki figyelemmel kíséri a teológia modern kori fejlődését, az láthatja, hogy ez a kívülről rátekintő – döntően allegorikus jellegű – újraértelmezési funkció ma egyre kevésbé működik. Manapság, amikor a Szentírás allegorikus értelmezését egyre inkább egyfajta szigorú vallástörténeti megközelítés váltja fel, s amikor fokozatosan tért hódít egy immanens, magából a szövegből kiinduló kritikai értelmezés, az Ószövetség egyre inkább elveszíti keresztény jellegét. S ez a folyamat – amelynek következményeit sok érzékeny keresztény ember észleli – egészen egyszerűen annak eredménye, hogy a biblikus teológia egyre inkább a vallástudomány eszközeivel vizsgálja tárgyát.

E tendencia egyik súlyos következménye, hogy a Szentíráshoz való visszatérés jegyében álló modern teológia gyakran üdvtörténetileg „mélyebbre nyúl”, mint ameddig egy keresztény teológiának vissza kellene nyúlnia: nem áll meg az Újszövetségnél, hanem kereszténység előtti ószövetségi nézeteket igyekszik magáévá tenni – mondván, hogy ezeket még nem festette át a később már érvényesülő idegen, hellenisztikus befolyás. Különösen az antropológia és az individuális eszkatológia vonatkozásában szembetűnő ez. Valójában persze, mint minden teológia, a modern teológia is a kor gyermeke, és a Szentíráshoz való visszatérés csupán eszköze egy, a modern teológia számára sokkal alapvetőbb szükségletnek: összhangba hozni a modern teológiát a modern ember szemléletével és igényeivel. S minthogy a modern kor alapvetően materialisztikus, a modern kor teológiája nyilvánvalóan az Ószövetségnek azokhoz a rétegeihez igyekszik visszanyúlni, amelyek ehhez a materialisztikus szemlélethez legközelebb álló nézeteket fogalmazzák meg. Ilyen módon a modern teológia korhoz kötöttsége sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint bármelyik megelőző kor teológiájának korhoz kötöttsége: a jelenkor irányultságát és jellegét tekintve ugyanis összehasonlíthatatlanul messzebb van a Szentírás jellegétől és irányultságától, mint bármelyik korábbi időszak. Ebből fakad az, hogy mindazon vonatkozásokban, amelyekben a Szentírás szemlélete és a modern szemlélet között áthidalhatatlan távolság van – márpedig számos ilyen terület létezik! –, meg sem kísérlik a „gyökerekhez való visszatérést”, hanem egyszerűen korhoz kötöttnek és elavultnak tekintik a Szentírás szemléletét. Az Ószövetség tehát csak az interpretatio christiana fényében válik keresztény művé; önmagában véve más teológiát, más antropológiát, más eszkatológiát, más morált képvisel – amely részint azonos az újszövetségivel, részint fejletlenebb annál, részint pedig ellentétes vele, olyannyira, hogy még az interpretatio christiana fényében sem hozható közös nevezőre az Újszövetség szemléletével. Ilyen módon az Újszövetség háromféleképpen is elválaszthatatlanul hozzátartozik az Ószövetséghez: egyrészt mint harmonikus folytatása, másrészt mint meghaladása, harmadrészt mint megtagadása – de még megtagadásaként is elválaszthatatlanul hozzátartozik, mert csak azzal való viszonyában nyer értelmet, amit megtagad. Ilyen módon igazat kell adni Wittinger Lászlónak: az Ószövetség csak annyiban képez normatív értéket, amennyiben összhangban van az Újszövetséggel; amennyiben viszont nincs összhangban vele, csupán informatív értéket képvisel: arról a kibontakozási folyamatról informál, amely a kereszténység megszületéséhez vezetett.

Az „Ószövetség” megnevezés nemcsak e mű régiségére utal, hanem sok tekintetben elavult voltára is. A századelő nagy katolikus tudósa, Schütz Antal a két szövetség viszonyát az „árnyék és a valóság” viszonyához hasonlította, kifejtve, hogy „az újszövetség ... hasonlíthatatlanul fölségesebb, mint az ó”. Jómagam inkább egy másik metaforát alkalmaznék: a két szövetség úgy viszonyul egymáshoz, mint egyazon növény gyökérzete és föld feletti része. Bármennyire is más természetű, jellegű és értékű a kettő, mégis együtt alkot egységet, és a föld feletti rész a gyökérzet nélkül éppúgy elképzelhetetlen, mint ahogyan a gyökérzetnek sincs értelme a föld feletti részek nélkül. E szimbolizmus tehát nemcsak azt mutatja, hogy a növény föld alatti és föld feletti része elválaszthatatlan, hanem azt is, hogy az utóbbi egészen más természetű, mint az előbbi, s hogy a föld feletti rész az, ami a növény egészének igazi értékét adja.

Nos, éppen ez az a problematika, amelyet a keresztény teológiák mindig hajlamosabbak voltak a szőnyeg alá söpörni, mint megoldani – talán azért, mert úgy érezték, hogy kielégítő megoldást e kérdésre nem is lehet találni. Míg az egyház a különféle korakeresztény eretnekségekre mindig dogmatikai válaszokat adott, addig az Ószövetség gnosztikus-markionita elvetésére nem kínált megnyugtató teológiai megoldást – vagyis nem dolgozta ki a két szövetség viszonyának teológiáját. Hogy e teológiai válasznak miképpen kellett volna szólnia, annak körvonalazása nyilvánvalóan nem e cikk feladata, annyit azonban itt is el lehet mondani, hogy ennek alighanem magában kellett volna foglalnia a két szövetség kánonon belüli hierarchikus megkülönböztetésének dogmatikai rögzítését.

Valójában az Ószövetség nem egyéb, mint az Újszövetség létének támasza, s ugyanakkor megértésének segédeszköze. Az, hogy az Újszövetség ezer szállal kapcsolódik az Ószövetséghez, nem azt jelenti, hogy egyenrangúak, hanem pusztán azt, hogy az Újszövetség mint felépítmény nem állhatna meg az Ószövetség alépítménye nélkül, s hogy nélküle érthetetlen volna. Ebben az alépítményben számtalan olyan dolog van, amely a felépítmény szempontjából idegen, visszatetsző vagy egyenesen botrányos. Bizonyos elemei az Újszövetség irányába mutatnak, más elemei nem. Az Ószövetségnek ezt az ambivalens természetét teológiai oldalról csak az nem látja, aki nem is akarja látni. Másik oldalról viszont az Újszövetséget nem szabad jobban elszakítani az Ószövetségtől, mint amennyire maga elszakította magát tőle. A keresztény teológia feladata az lett volna, hogy az összekötöttségnek és az elszakítottságnak ezt az ambivalens viszonyát a két Szövetség kánonon belüli dogmatikai differenciálása révén megfogalmazza és rögzítse.

Ha valaki ennek az ambivalens kapcsolatnak csak az egyik oldalát látja, nevezetesen azt az oldalt, amely a két Szövetség folytonosságát és integráns egységét képviseli, az – különösen ha zsidókeresztény – Sej Lászlóval együtt könnyen arra a következtetésre juthat, hogy Jézus tanítása és az Ószövetség tanítása közé egyenlőségjel tehető. Ez önmagában véve nem is lenne baj, hiszen, mint fentebb említettük, a történelmi kereszténység is ezt az álláspontot tette magáévá. Van azonban valami, ami Sej László megoldását élesen elválasztja a történelmi kereszténység megoldásától: míg ugyanis ez utóbbi az Ószövetséget nézte az Újszövetség fényében, vagyis az Ószövetséget emelte fel az Újszövetséghez, addig Sej László fordított megoldást javasol: nem azt mondja, hogy az Ószövetség tanítása Jézus tanítása, hanem azt, hogy „Jézus tanítása az ószövetség tanítása” – vagyis hogy Ő egyszerűen azt tanítja, amit az Ószövetség. Meglehetősen különös megállapítás ez egy teológus-hallgató részéről, és az ember önkéntelenül is arra gondol, hogy erre a következtetésre csak az Újszövetség – természetesen ószövetségi alapú – allegorikus értelmezésével juthatott... Vagyis míg a két szövetség összhangjának megteremtését a kereszténység kétezer éven keresztül az Ószövetség krisztianizálásában látta, addig Sej László ugyanezt láthatólag az Újszövetség judaizálásától várja.

Tisztelt kritikusom, Harmai Gábor valószínűleg nem olvasta e vita nyitó tanulmányának eredeti és teljes változatát („Az első római keresztényüldözés”, in: Buji Ferenc, Az emberré vált ember, pp. 139-202), abban ugyanis az általa kifogásolt egyháztörténeti pontok mindegyikére választ találhatott volna. A probléma persze nem a részletekben van, hanem kritikusom abbéli előfeltevésében, hogy csak a kereszténység történelmi bűneinek kutatása és felszínre hozása jogosult, a zsidóság történelmi bűneié nem, és hogy míg a zsidóság történelmi bűneinek feltárása „a kifejezett ellenségesség” megnyilvánulása, addig a kereszténység történelmi bűneinek feltárása, felszínre hozása és folyamatos felszínen tartása nagyon is érthető, indokolt, s talán még kívánatos is, és ezzel kapcsolatban szóba sem hozható semmiféle „keresztényellenesség”.

Harmai Gábor azt írja: „Nem látom be, hogy a zsidóknak miért lenne kevesebb joguk a középkori zsidóirtásokra emlékezni, mint mondjuk nekünk magyaroknak a török korra.” Igen: emlékezni – erre, mint minden népnek, nekik is joguk van. Van azonban valami, ami a zsidóság magatartását a magyarságétól radikálisan elkülöníti, és ez az emlékeztetés. A zsidóság ugyanis nemcsak emlékezik, hanem egyúttal emlékeztet is: emlékeztet az ellene elkövetett történelmi bűnökre. Emlékeztetni és az emlékeztetés eszközével más csoportok kollektív lelkiismeretét folyamatosan terhelni, nyilatkozatokat kikényszeríteni és gesztusokat elvárni: ez az, ami minden jóérzésű ember számára visszatetsző, és ez az, amivel a magyarság sem az oroszokkal, sem a törökökkel, sem a tatárokkal, sem a besenyőkkel kapcsolatban nem vádolható. Ami kifogásolható, az éppen az, ami túl van az emlékezeten: úgy csinálni, mintha a régvolt történelmi sérelmek még ma is akut fájdalmat okoznának, és a puszta történelmi emlékezet helyett évszázadok múlva is a sértettet adni és kiengesztelő gesztusokat várni, és nem engedni, hogy a történelmi bűnök a dolgok normális menete szerint a történelmi múlt egyszerű tényeivé szelídüljenek.

Harmai Gábor fenti kérdése tehát nem jó kérdés, és egy rossz kérdésre minden válasz csak rossz lehet, mert elfogadja azt a proton pszeudoszt, amelyből a kérdés kiindult. Nem, nem várom el Harmai Gábortól, hogy feltegye azt a kérdést, amely ebben a sajátos történelmi helyzetben egyedül értelmes lenne: A zsidóságnak miért lenne több joga emlékezni a kereszténység ellene elkövetett történelmi bűneire, mint a kereszténységnek a zsidóság ellene elkövetett történelmi bűneire? Azt azonban igenis elvártam volna tőle mint keresztény embertől, hogy legalább így fogalmazza kérdését: A zsidóknak miért lenne kevesebb joguk a középkori zsidóirtásokra emlékezni, mint a keresztényeknek a zsidóság ellenük elkövetett történelmi bűneire?

Julius Evola: Meglovagolni a tigrist. (részlet)

(A cinóberösvény című könyvből.)

Ez a könyv (Meglovagolni a tigrist.) lényegében annak a negatív mérlegnek felel meg, amelyet tapasztalataim alapján meg kellett vonnom. Megfelel az általános helyzet reális értékeléséből fakadó meggyőződésemnek is: semmit sem lehet tenni annak érdekében, hogy számottevően megváltoztassuk ezt a helyzetet, hogy hassunk azokra a folyamatokra, amelyeknek a lefutása – az utolsó összeroppanások után – immár megfékezhetetlen. (…) Egyébként könyvemet azoknak írtam, akik felismerték a tradíció értékeit tükröző létforma és társadalmi rendszer magasabb létjogosultságát. Ezeket az értékeket a Lázadás a modern világ ellen című könyvemben ugyan kifejtettem, de az a kérdés nyitva maradt, hogy mit lehet tenni a jelenlegi korszakban immár megszilárdult világban, társadalomban, kultúrában? (…) El kellett mondanom, hogy el kell hagyni minden olyan konstruktív külső célt, amelyet nem lehet megvalósítani a felbomlás egy olyan korszakában, mint a jelenlegi, és hogy azt a tisztán egyéni problémát kell megoldani, amely lényegében a következő: hogyan élhetek úgy, hogy „ami felett nincs hatalmam, annak se legyen hatalma felettem”?

Ezt a problémát vizsgálom könyvemben. De ez a probléma nem mindenki problémája, nem az első jöttmenté, hanem csak egy sajátos típusé a tradíció emberéé, aki belsőleg nem tartozik a modern világhoz, akinek hazája és szellemi otthona a másik civilizáció. Az ilyen embernek sajátos belső struktúrája van. De nem ez az egyetlen korlát. A bevezetésben rámutattam, hogy nem azoknak írok, akik – mindenek ellenére – vállalják az elveszett hadállásokért való harcot. Nem is azoknak, akiknek megvan a hajlandóságuk és az anyagi lehetőségük arra, hogy teljesen elszakadjanak a jelenlegi világtól. De nem is azon keveseknek, akiknek hivatásuk, hogy könyvekben és más publikációs formákon keresztül tanúbizonyságot tegyenek, hogy a létezés más horizontjai és dimenziói ne vesszenek el teljesen, legalábbis ami – önmagukban és a tradicionális múlt vonatkozásában – a róluk való egyszerű tudást illeti. A könyvet azoknak írtam, akik nem tudnak, vagy nem akarnak elszakadni a jelenlegi világtól, akik készek szembeszállni ezzel a világgal, és még a legőrültebb formák között is benne élni, anélkül, hogy bensőleg föladnák magukat, és hogy elveszítenék saját differenciált személyiségüket. A „tigrislovaglás” fogalma éppen erre a magatartásra céloz. Az említett típus olyan erőket ragad meg, amelyekkel nem tud közvetlenül szembeszállni, hogy legyőzze őket; és olyan folyamatokat, amelyek ellenállhatatlanokká és megfordíthatatlanokká váltak. Miközben rendíthetetlen marad, ezeket az erőket és folyamatokat úgy irányítja, hogy meghaladja őket és megszabaduljon tőlük, ne pedig azok pusztítsák el őt, mint ahogyan kortársai közül szinte mindenkit elpusztítanak. A könyvben ezt a fogalmat kizárólag a személynek a felbomlás korszakában aktuális benső problémáira, magatartására, cselekedeteire és reakcióira alkalmazom. Nincs szó külső célokról, de még a jövőre – vagyis a egy ciklus lezárulására és egy új ciklus kezdetére – sem vagyok tekintettel. Azt írom, hogy a ciklus elmélet (ha nem is a Spengler-i vagy Vico-féle értelemben) része ugyan tradicionális tudásnak, de manapság gyakorlatilag nem szabad erre támaszkodnunk. Hiszen bizonytalan, hogy „akik végig virrasztották a hosszú éjszakát, találkoznak-e azokkal, akik megérik a hajnalt”.

Fontos megállapítás volt számomra a következő. Már egy ideje válságról és hanyatlásról beszélnek. De nem beszélnek arról, hogy pontosan mi van váláságban, mi hanyatlik. Talán a „tradíció” világa? Semmiképpen sem. Lényegében az a polgári világ, a „harmadik rend” ama polgári civilizációja van válságban és hanyatlik, amely a „tradíció” világának tagadása.(…) Ezért amikor a tigrislovaglás problémájának tárgyalásakor - természetesen – tradicionális tanításokra is támaszkodtam, ezek mindig azok a „belső doktrínák” voltak, amelyek általában a tradicionális civilizációkban sem voltak nyilvánosak, hanem egy kisebbségnek tartották fenn őket. Számomra lényeges volt, hogy a tradicionalizmus ne váljon a konformizmus eszközévé. (…)

Buji Ferenc: Egy meghiusult vita tanulságaI.

Nincsen könnyű helyzetben e sorok írója, amikor olyan „parázs” vita tanulságait kell összefoglalnia, mint amilyen az IGEN előző négy számában az első római keresztényüldözés okai kapcsán bontakozott ki. A szerkesztőnek nem sikerült vitára ösztönöznie a felkért hozzászólókat: sem pro, sem kontra nem nyilatkoztak. Hogy miért nem, annak vizsgálata nem tartozik a jelenlegi teológiai eszmefuttatás körébe. Minthogy azonban ezt a személyes hozzáállást egy általános és intézményesült egyházi feltételrendszer határozta meg, mégis éles fényt vet egy olyan problematikára, amely talán minden egyes teológiai részletkérdésnél életbevágóbb az egyház számára: az egyház – olyan rendkívül marginális kérdésektől eltekintve, mint például a bioetika – nem vállalja a kor uralkodó eszméivel való konfrontációt.

Akik aláírták a társadalmi szerződést, azokra nézve a játékszabályok betartása a jelenlegi liberális demokráciában éppoly szigorúan kötelező, mint amennyire annak idején a bolsevik rendszerben volt. Az is jól látható, hogy az Európai Közösség országainak mozgási szabadsága jottányival sem nagyobb (lásd Ausztria), mint amilyen a szocialista táborhoz tartozó országok mozgási szabadsága volt (lásd Jugoszlávia). Aki csak egy fokkal is más, mint a többi, arra kérlelhetetlenül lesújt a liberális tolerancia ökle.

Lehetetlen nem látni ugyanis, hogy a liberális demokrácia egyházellenessége jottányival sem csekélyebb, mint amilyen a létezett szocializmusé volt – hiszen mindkét eszmei-társadalmi-politikai felfogás ugyanarra a gyökérre vezethető vissza: a felvilágosodásra, amelynek éles szembenállása mindazzal, amit egy keresztény ember számára a világosság szó jelenthet és jelentenie kell, többé-kevésbé közismert. A kettő közötti különbség pusztán annyi, hogy míg a szocialista totalitarizmus egyházellenessége formális és intézményes volt, addig a liberális totalitarizmusé funkcionális és strukturális. Más megközelítésből: míg az előbbi az egyház létének felszámolására törekedett, addig az utóbbi az egyház denaturálására és diszkvalifikálására törekszik – vagyis meg akarja fosztani az egyházat eredeti természetétől, lényegi önazonosságát biztosító sajátosságaitól, miközben semmi kifogása sincs egy olyan egyház prosperálása ellen, amely már csupán látszatra azonos önmagával. Amit ma élünk – mondja Ratzinger bíboros –, talán nem a legnagyobb kihívás a történelem kezdete óta, de a gyökerekig hat. Hiába hangzik el manapság oly sokszor a minőség szó, korunk – mint ahogy azt René Guénon megfogalmazta – a mennyiség uralmának kora, és alapvetően mennyiségi természetű prosperitását maga az egyház is minőségének kiárusításából fedezi. Annak érdekében, hogy kezében maradjanak azok az eszközök, amelyek révén befolyást gyakorolhat a társadalomra, betagozódik az establishmentbe, s ugyanakkor betagozódásának arányában mindinkább elveszíti létének értelmét: alternatívát kínálni a földhözragadtságában is valami másra sóvárgó modern ember számára.

Az egyház alkalmazkodásra épült együttélése egy olyan társadalmi-politikai-gazdasági-kulturális struktúrával, amely a történelem folyamán soha nem látott mértékben szakította el magát az isteni princípiumoktól, szükségképpen oda fog vezetni, hogy ez a szolgai megfelelni akarás fokozatosan kilúgozza belőle mindazt, ami létének értelmet adhat a világban. És különösen akkor van ennek nagy veszélye, ha valójában nem is szabad alkalmazkodásról van szó: mert önáltatás alkalmazkodásnak (aggiornamento) nevezni azt, ami valójában folyamatos hátrálás. Aki folyamatos defenzívában van, az nem alkalmazkodik, hanem legfeljebb menteni igyekszik magát, és ráadásul az egyház esetében ezt az a hamis reménykedés hatja át, hogy a sok vesztett csata és részleges kapituláció a háború megnyerésébe torkollhat. Pedig az alkalmazkodásnak is vannak elfogadható formái. Martin Lings az ilyen kívánatos alkalmazkodás példájaként az orvostudományt említi, amely úgy alkalmazkodik az adott korszakhoz, hogy a megjelenő új betegségek ellen új ellenszérumokat fejleszt ki. László András az adekvát alkalmazkodás mintájának ugyanakkor az akklimatizálódást tekinti: a modern világhoz alkalmazkodni kell, hogy erői ne őröljék fel az embert – de nem a modern világhoz való simulás és hasonulás értelmében, hanem egyfajta akklimatizációként: mert aki akklimatizálódik, az nem szolgálja a klímát, hanem ellenáll a klímának. Az utóbbi félszáz éves folyamatos hátrálás oda vezetett, hogy az egyház jobb viszonyban van tegnapi ellenségeivel, mint tegnapi önmagával, hiszen radikálisabban utasítja el önmaga száz évvel ezelőtti felfogását, mint azokat a nézeteket, amelyekkel akkoriban szembeszállt. S ami mindebben a legszomorúbb: nem ellenségei változtak! Mindez világosan jelzi, hogy az egyház immunrendszerének folyamatos gyengülése immár kritikus fokot ért el, éspedig mindenekelőtt azért, mert nem képes felismerni és azonosítani azokat az eszméket, amelyek vesztére törnek, s amelyekre nagyon is illik az Emberfia megállapítása: Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.

Ilyen körülmények között az egyház kétezer éves fennállásáról beszélni s ezt a Szentlélek kegyelmének tekinteni roppant félrevezető, különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy immár több mint fél évszázada két évezredes történelmének nagy részét, valamint annak értékeit és vívmányait saját tévedési és botlási sorozataként kezeli. Vajon a Szentlélek kegyelme arra nem terjedt ki, hogy az egyház puszta meglétének biztosításán túl arra is gondot viseljen, ami e meglét tartalmát adta?

A vita alapjául szolgáló tanulmány, a Néró-féle keresztényüldözés hátterét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy ennek elvi forgatókönyve gyakorlatilag megegyezett az Emberfia ellen irányuló koncepciós per elvi forgatókönyvével csakúgy, mint az Apostolok Cselekedeteiben leírt keresztényellenes megnyilvánulásokéval. Eszerint a korabeli zsidóságnak az a része, amely szembefordult a kereszténységgel mint belőle kivált és vele rivalizáló eretnekséggel, keresztényellenes törekvéseit saját eszközök hiányában a római hatóságokkal, illetve a keresztények ellen manipulált pogány csőcselékkel kiviteleztette. Az alaptanulmány megjelenése és a vita időpontja azonban szerencsétlen módon éppen egybeesett az egyháznak a kereszténység történelmi bűnei miatti bocsánatkérési sorozatával. Azonban Az első római keresztényüldözésből világosan kiderül, hogy bűnöket nemcsak a keresztények követtek el mások – respektíve a zsidóság – ellen, hanem ugyanez fordítva is megtörtént. S noha magasabb egyházpolitikai szempontból ezt a kérdést felvetni éppen ebben az időszakban sem időszerű, sem szerencsés nem volt, jómagam mégis úgy gondolom, hogy éppen akkor, amikor mindenhonnan csak az egyház történelmi bűneiről hallani, és az egyház történelmi megalázkodása vélt vagy valós történelmi bűnei miatt soha nem tapasztalt méreteket öltött, nagyon is időszerű volt egy egyháztörténeti tanulmány keretében valakinek konkrétan rámutatni arra, hogy nemcsak az egyház fiai követtek el bűnöket mások ellen, hanem az egyház ellen is követtek el bűnöket, s ezekből a kora keresztény idők zsidósága is kivette a részét. E sorok írója a kereszténység nevében nem várná el azt a zsidóságtól, hogy különféle, ellene elkövetett bűneiért – alapítójának, a názáreti Jézusnak a kivégeztetésétől kezdve – bocsánatot kérjen, hanem mindössze annyit várna el, hogy a zsidóság ne csak konstatálja a keresztény bocsánatkéréseket, hanem végre bocsásson is meg, kinyilvánítva, hogy több bocsánatkérésre immár nem tart igényt, s ennek megfelelően hagyjon fel a kereszténység ellene elkövetett történelmi bűneinek folytonos felhánytorgatásától.

Czakó Gábor Az elvetett kő című hozzászólása az eredeti tanulmány egyik hiányosságára hívja fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy kimaradt belőle a korabeli zsidó keresztényellenesség okának feltárása. Éppen ezért írásában Czakó Gábor maga kísérli meg ennek körvonalazását. Gondolatmenete a következőképpen foglalható össze: ha a zsidóság képviselői elfogadták volna a názáreti Jézust messiásként, akkor egyrészt fel kellett volna adniuk vallásuk számos lényegi specifikumát (a zsidó vallásnak alapvetően át kellett volna alakulnia, sőt bele kellett volna olvadnia a kereszténységbe, magának a zsidó népnek pedig le kellett volna mondania arról, hogy magát Isten választott népének tekintse, s így az egész judaizmus okafogyottá vált volna); másrészt a zsidóság politikai és vallási vezetőinek el kellett volna viselniük pozíciójuk megingását, a tanulatlan apostolok elsőségét önmaguk felett, valamint személyes felelősségüket tévedésükben és bűnükben: a Messiás fel nem ismerésében és kivégeztetésében – ami egzisztenciális és erkölcsi megsemmisülésüket jelentette volna. S mivel mindezeket magától értetődően nem vállalták, csupán egy út maradt számukra: a galileai rabbi messiási voltának tagadása.

Kétségbe vonni ennek az érvelésnek a részleges és feltételes jogosultságát aligha lehetne, hiszen egy messiás – illetve egy vallásalapító vagy vallásmegújító – ellen minden intézményesült vallás kézzel lábbal tiltakozik: egyetlen betokosodott vallási-egyházi nómenklatúra sem kedveli, ha egy égből pottyant messiás vagy vallásreformer váratlan helyzetek elé állítja és bejáratott intézményi formáit relativizálja (lásd Dosztojevszkij poémáját A nagy inkvizitorról). Ráadásul – mint ahogy maga az Emberfia is megállapítja – Izraelben szinte tradíció volt a próféták kivégzése... Mindazonáltal ami a zsidó vallás esetleges kényszerű krisztianizálódását illeti, ezzel kapcsolatban nem szabad megfeledkezni arról, hogy mai képünk a kereszténységről egészen más, mint amilyen az egyház első évtizedének kereszténysége volt (maga Czakó Gábor írja, hogy az apostolok hitbuzgó zsidók voltak), és a két vallás egymástól való eltávolodása csak fokozatosan ment végbe. Így Jézus elfogadásával a zsidó vallási vezetők az egyház születése pillanatában korántsem kényszerültek volna olyan súlyos doktrinális áldozatokra, mint Czakó Gábor mondja, és a zsidó népnek sem kellett volna feladnia privilegizált helyzetébe vetett hitét. Továbbá nem elégséges pusztán az első húsvét utáni helyzetet vizsgálni – mint ahogy Czakó Gábor teszi –, hiszen akik ekkor nem voltak hajlandók elismerni a názáreti Jézus messiási voltát, azok már az Emberfia életében meghozták a maguk elutasító döntését: a galileai rabbi felforgató álmessiás, és az első pünkösdöt követően semmi olyan új tényező nem merült fel, amely nézetük megváltoztatására késztethette volna oket. Márpedig egy keresztre feszítés elotti döntésnél a Czakó Gábor által említett érvek egy része még nem volt aktuális.

Végül is Czakó Gábor gondolatmenetének megalapozottsága alapvetően azon múlik, hogy milyen választ adunk a kérdésre: vajon Izrael vallási-politikai vezetői meg voltak-e győződve magukban arról, hogy akit keresztre akarnak feszíttetni, illetve akit már keresztre feszíttettek, az az ő várva várt Messiásuk volt? Mert ha igen, akkor Czakó Gábor érvelése helytálló; ha ellenben nem így gondolták, akkor nem az. Nézetünk szerint az előbbi valószínűsége meglehetősen csekély. Hogy miért, arra az alábbiak vethetnek némi fényt.

Mindenekelött a zsidó keresztényellenesség okának vizsgálatát nem lehet leszűkíteni sem annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy a zsidóság miért nem fogadta el Jézust messiásaként (történelmi leszűkítés), sem pedig annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy miért utasította vissza a kereszténység elfogadását a messiási kor vallásaként (intenzitásbeli leszűkítés). A kérdés az, hogy mi motiválhatta és táplálhatta azt a rosszindulatot, amely a kereszténység fizikai megsemmisítésére tört. A kereszténység sikeres volt, feltűnően sikeres. Sorra csábította el a zsidó vallás nagy gonddal becserkészett istenfélőit és prozelitáit, olyannyira, hogy számbelileg néhány évtized alatt elérte a zsidó valláshoz tartozók létszámát, és a Milánói ediktummal (313) tulajdonképpen beteljesítette azt, ami a zsidó messianisztikus remények maximuma volt: az akkor szinte az egész világot jelentő Római Birodalmat is sikerült – szó szerint! – térdre kényszerítenie. A zsidó messianisztikus váradalom legtitkosabb reményei is beteljesedtek – csakhogy ennek a megvalósuló messianizmusnak az alanya nem a zsidóság mint etnikai kategória lett, hanem egy zsidó eredetű, ám interetnikus vallás: a kereszténység. A zsidó messiási remények – egészen a fél világ feletti politikai hatalomátvételig elmenően – beteljesedtek, ám bizonyos értelemben épp a zsidóság rovására: a zsidóság ugyanis egy idegen messianizmussal találta magát szemben, amelynek gyökerei azonban saját messianizmusába nyúltak vissza. S ez fölöttébb botrányos. Ennek fényében valójában Krisztus – mint ennek a messiási kiteljesedésnek az Origója – ortodox zsidó részről nem tekinthető a számtalan álmessiás egyikének, hiszen az álmessiásokat éppen hosszútávú eredménytelenségük jellemzi (vö. ApCsel 5,38k); de messiásnak sem tekinthető, mert a messiási ígéretek kivétel nélkül mind a zsidó népre vonatkoznak (hiszen a zsidó messianizmusnak éppen ez a tengelye) – márpedig a keresztény messianizmusból legfőképpen ez maradt ki. Ilyen módon a zsidóság számára Krisztus nem egyszerűen ál-, hanem szükségképpen ellenmessiás, antikrisztus, a kereszténység pedig tulajdonképpen antikrisztianizmus (keresztényellenesség) vagy inkább kontrakrisztianizmus (ellenkereszténység) – vagyis pontos ellenképe annak a messianizmusnak, amelyet a zsidóság remélt. Természetesen a keresztény messianizmus az apostoli korban még messze volt kiteljesedésétől, ám a kereszténység gyors növekedése már a beteljesedett messianizmus felé mutatott.

A zsidóság keresztényellenességének a keresztény messianizmus e formális sikerei mellett azonban egyéb, tartalmi jellegű okai is voltak. A két messianizmus valójában homlokegyenest ellentétes eszmékre épült: míg ugyanis a zsidó messianizmus partikuláris és materiális, addig a keresztény messianizmus univerzális és spirituális. Mit jelentenek ezek a fogalmak? A zsidó messianizmus partikuláris jellegét már érintettük: nem egyéb ez, mint e messianizmus par excellence etnonacionális volta. E messianizmus egyetlen, végső és abszolút vonatkoztatási pontja maga a zsidó nép, hiszen az összes ígéret e népnek mint Isten választott népének szól. Ezzel szemben a keresztény messianizmus igen hamar feladta etnonacionális kötődését, és univerzalizálta önmagát (gör. ekklészia katholiké). Szűkös kereteit a zsidó messianizmus is tágítani akarta, de nem az egyetemesség irányába való nyitottság értelmében (amelynek feltétele az abszolút etnikus vonatkoztatási pont feladása lett volna), hanem partikularitásának hipertrofizálása által. Ez röviden annyit jelent, hogy ha az a messiási birodalom, amit a kereszténység iszonyatos véráldozatok árán vívott ki, az ortodox zsidó messianizmus alapelvei szerint jött volna létre, akkor valamiképpen az izajási prófécia valósult volna meg: a nemzetek tejét szívod majd, és a királyok gazdagsága táplál (60,16).

Ez a gondolat közvetlenül átvezet a zsidó messianizmus materiális jellegének kérdéséhez: ez pedig abban áll, hogy ha a zsidóság tartja magát az Istenével kötött szövetségben vállalt normákhoz, ennek fejében a messiási korban – ami egyszersmind egyfajta messiási birodalom is lesz – materiális természetű ellenszolgáltatásokra számíthat. A spiritualitás, vagy inkább egyfajta – erősen etnocentrikus – erkölcsiség materiális prosperitáshoz vezet, s ez éppúgy megnyilvánul politikailag, mint gazdaságilag. A messianizmusnak ez a materiális oldala az eredeti kereszténységtől teljes mértékben idegen volt, de nem feledkezhetünk meg itt arról, hogy újkori profanizálódásának arányában – különösen a protestantizmusban, majd a neoprotestantizmus különféle változataiban – ez a szemlélet a kereszténységen belül is megjelent (gyarmatosítások, a protestáns etika és a kapitalizmus összefüggései).

Az ortodox zsidó gondolkozás számára aligha lehet döntőbb bizonyítéka annak, hogy nem a názáreti Jézus volt a várva várt messiás, mint az, hogy egyáltalán kivégezték. Hogy nyomorult gazfickóként pusztult el az, akinek az lett volna a hivatása, hogy a zsidó nép messiási dicsőségét saját személyében reprezentálja. És a kereszténység, illetve a zsidóság felfogása közötti különbség éppen itt domborodik ki a legtisztábban: ahogy az Emberfia saját meggyilkoltatásának vállalására úgy tekintett, mint messiási küldetése beteljesedésének előfeltételére (Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?), úgy ortodox zsidó ellenfelei a názáreti Jézus megfeszítését annak biztos jeleként értékelték, hogy nem ő a dicsőséges Messiás. Vagyis ahogy a zsidók számára Jézus kivégzése jele volt annak, hogy nem ő a Krisztus, úgy Jézus számára feltétele volt annak, hogy ő lehessen a Krisztus.

A zsidóság kezdettől fogva meglévő, semmiféle eszköztől vissza nem riadó keresztényellenességének végső oka éppen az volt, hogy amire a zsidóság törekedett, az a kereszténységnek sikerült, méghozzá egy olyan messianizmus által, amely jellegét tekintve alapjában különbözött az eredeti zsidó messianizmustól. Éppen ezért ez a messianizmus ortodox zsidó szempontból antikrisztusi messianizmusnak minosült. A két messianizmus közötti választóvonal a názáreti mester személyének értékelése: vagy Krisztus volt – vagy Antikrisztus. Tertium non datur.

(In: IGEN, katolikus ifjúsági folyóirat)

Buji Ferenc, a Haladásról és a Hanyatlásról.

Buji Ferenc

Az alászállás – fejezetből részlet.

(in.: Buji Ferenc: Az elfelejtett evangélium. Kairosz Kiadó. 2006.)

(…)

„Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők következnek: az emberek ugyanis magukat fogják szeretni, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, engesztelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak; inkább az élvezetet keresik majd, mint az Istent; a vallásosságnak a látszatát megtartják, de lényegét megtagadják” (2Tim 3,1-5).

A mai ember nem egészen érti, hogy mi köze lenne ezeknek a „tulajdonságoknak” a haladás kérdéséhez. Valóban, a régi ember számára a haladás és a hanyatlás kérdése nem technikai vívmányokon, a jólét fokán vagy a tudományok fejlettségén múlott – hanem azon, hogy mennyire voltak összhangban az isteni törvényekkel. Ahogy a régi embernek eszébe nem jutott volna, hogy a haladás és hanyatlás kérdését szekere vagy ekéje fejlettségi fokán mérje, éppúgy a mai embernek – legyen az keresztény vagy nem keresztény – eszébe sem jut, hogy ne a szédítő tudományos és technikai fejlődésből és a pénzen elérhető javak, élvezetek és szórakozások gazdagságából kiindulva ítéljen e kérdésről. Ebből is látszik, hogy amit vizsgálni érdemes, az nem az, hogy történeti léptékkel mérve haladás vagy hanyatlás figyelhető-e meg, hiszen nyilvánvaló, hogy míg az isteni törvényekkel való összhang tekintetében fokozatos hátralépésnek, addig a tudományos-technikai-jóléti vívmányok tekintetében fokozatos előrelépésnek lehetünk szemtanúi; amit érdemes vizsgálni, hogy az a két homlokegyenest ellentétes szempontrendszer és értékrend, amellyel a régi és a mai ember közeledik a haladás és hanyatlás kérdéséhez, milyen módon viszonyul egymáshoz. Ugyanis éppen a szempontrendszerekben megfigyelhető változás lesz az, ami a haladás és hanyatlás kérdésére meg fogja adni a végső választ. És tulajdonképpen egyáltalán nem szükséges kereszténynek lenni ahhoz, hogy bárki belássa: az ember erkölcsiségének vagy istenközelségének kérdése sokkal lényegesebb, mint közlekedőeszközeinek komfortfokozata, a televízióján fogható csatornák száma, avagy a holdutazás ténye. Nem nehéz észrevenni, hogy ami a modern szempont számára elsőrendű, azok maguk a dolgok, illetve a dolgok birtoklása, míg ami a tradicionális szempont számára lényeges, az maga az ember; nem nehéz észrevenni, hogy míg modern szempontból szinte csak a durván materiális értékek számítanak, tradicionális szempontból a morális-spirituális értékek bírnak igazi jelentőséggel. S végül nem nehéz belátni, hogy míg a modern szempontokat követő mai embert azok az időleges javak igézik meg, amelyeket a rozsda megemészthet, a molyok felfalhatnak, a betörők pedig ellophatnak, s amelyek jelentőségükben sosem mutatnak túl a halálon, addig a tradicionális szempontokat figyelembe vevő „régi ember” az örök javakon tartotta a szemét (vö. Mt 6, 19-20).

A technikának az érték fogalmához a leghalványabb köze sincsen. „Ha a százszemélyes lökhajtásos repülőgépet szellemileg valörizáljuk – mondja Hamvas Béla -, be kell látnunk, hogy nem ér többet, mint a ringlispír. Inkább kevesebbet.” A technika merő instrumentalitás mindennemű egzisztencialitás nélkül. Attól még senki nem lett több a maga emberi mivoltában, hogy egyre magasabbszintű technikai arzenállal vette körül magát, hogy a technika metafizikai súlyáról ne is beszéljünk. Egyetlen jó szó többet nyom a latba, mint egy marsszonda – ami egyébként sem akar mást, mint az élet nyomait megtalálva bebizonyítani: az élet természetes módon is kialakulhat az élettelen anyagból, mindenféle természetfölötti beavatkozás nélkül. Mert „ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel.” (Lk 16-15).

Ha mindebből valaki arra következtetne, hogy ezek szerint a technika az érték – az emberi és isteni érték – szempontjából semleges, az még mindig alaposan túlértékeli a technikát. Vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy a tudomány (tudás) és a technika (hatalom) a modern világ bábeli tornya, az a két eszköz, amellyel a modern ember egyre inkább kiszorítja a világból a vallást, egyre messzebbre száműzi Istent (hogy nietzsche-i fordulattal éljünk). Érdemes megfigyelni, hogy a tudományos és technikai teljesítményeket az emberek szinte mindig magukénak érzik: „Mire nem képes az ember!” – mondják büszkén akkor is, ha az adott technikai produkció megvalósulása érdekében egyetlen szalmaszálat sem tettek keresztbe. Ez a kollektív büszkeség azonban mindig hiányzik, ha egy-egy szent „teljesítményéről” van szó. A technika azonban nem csak azért nem neutrális, mert Istenről tereli el a figyelmet, hanem azért is, mert magát az embert is félrelöki: „Az animizmus átlelkesítette a dolgokat, az indusztrializmus eldologiasítja a lelkeket” (Theodor W. Adorno).

De csupán azért tehet meg mindent az emberi világ dehumanizálása érdekében, mert az alapjául szolgáló természettudomány elvi síkon már megtette mindezt akkor, amikor a természetet dehumanizálta, vagyis megfosztotta kvalitatív sajátosságaitól, hogy aztán egy mennyiségi, absztrakt, matematikai koncepciókkal megragadható, színtelen-szagtalan matériává változtathassa. Az ember nagyon nagy mértékben éppen a technika révén betonozza be magát az immanenciába. Kialakítva önmaga körül a gépek világát, a „technoszférát”, szinte mindenütt már csak önmaga nyomával találkozik, s ami előtt leborul, aminek csodálattal adózik, az már nem Isten s nem az, ami isteni, hanem önmaga technikai produktumai: önmaga világ fölötti hatalmának megnyilvánulásai. A Tudományban és a Technikában az ember önmagát dicsőíti és csodálja: önmaga tudását és önmaga hatalmát.

A haladás közeledés Istenhez, a hanyatlás pedig távolodás tőle: olyan alapelv ez, amelyből a keresztény ember jottányit sem engedhet. Abban a pillanatban, amikor magáévá teszi a modern értékrendet, egy olyan értékrendet tesz magáévá, amely homlokegyenest ellentétes az evangélium értékrendjével, mert a perifériára szorítja azokat a morális-spirituális értékeket, amelyek a tradicionális világban, s így az evangéliumi felfogásban is a középpontban állnak. S egy érték föladása, mint Czakó Gábor mondja, mindig valami hitványabb benyomulásának készít helyet.

Buji Ferenc: Az önmegvalósításról.

Értékesebb vagy, mint Ég és Föld együttvéve

Mit is mondhatnék még ezen túl neked?

Saját értékeidtől neked sejtelmed sincsen.

Minden bizonnyal nem árulunk el titkot az olvasónak, ha azt mondjuk, hogy a mai világban hihetetlen szisztematikussággal és rafinériával minden arra irányul, hogy éppen ettől a legmagasabb lehetőségtől fordítsa el az embert.

Ha a mai kor tendenciáit, törekvéseit, irányultságait, szándékait egyetlen közös nevezőre akarnánk visszavezetni, akkor ez nem lenne más, mint megakadályozni, lehetetlenné tenni az ember legbelső és legvégső és legmagasabb hivatásának kibontakozását és megvalósítását.

A tradicionális világban például „önmegvalósítás” alatt homlokegyenest az ellentétét értették annak, amit ez a kifejezés a modern világban jelent. Míg ugyanis modern értelemben az egyéniséghez kötött hajlamok, képességek és vágyak kibontakozását értik alatta, az „azt csinálok, amit akarok” titanizmusát, végső esetben pedig az ego megszabadítását minden gátló befolyástól, vagyis az „én” szabadságát, addig tradicionális értelemben éppen ezek háttérbe szorítását, illetve az emberben lévő egyetemes princípium ezek ellenében történő kibontakoztatását jelentette. Ezért kiálthatott fel Dzsunajd ekképpen:

Jaj nekem magam miatt!

A „megvalósítás” ugyan mindkét esetben ugyanaz, csakhogy aminek a megvalósítása végbemegy, vagyis az önmegvalósítás két „énje” (kis-én versus nagy-én; felhő versus ég) homlokegyenest ellentétes egymással – úgyhogy a tradicionális értelemben vett önmegvalósítás modern értelemben önmegsemmisítést jelent, és a modern értelemben vett önmegvalósítás tradicionális értelemben önelpusztítást jelent. S éppen ez jelzi, hogy a tradicionalitás és a modernitás mennyire szemben áll egymással.

Az érzékszervek állandó és rendkívül rafinált „csiklandozásától” kezdve az önmagára eszmélést lehetetlenné tevő információözönön keresztül az ember folyamatos mozgásban tartásáig ma minden abba az irányba hat, hogy az embert belekössék a materialitásba, a külvilágba, a platoni értelemben vett keletkezés világába – vagyis önnön egojába.

„A világ szétszór, az ego összezsugorít. Isten összeszedetté tesz, miközben kitágít.” – írja Frithjof Schuon.

Mindaz, amit a tradicionális világban, morális értelemben vett bűnnek tekintettek, ma az ember önkifejezésének és önmegvalósításának eszközei, szabadságának szinte piedesztálra állított zálogai. Házasságtörés, hazugság, irigység, harag, vetélkedés, viszálykodás, kevélység, tisztátalanság, önzés, kapzsiság, dicsőségvágy, hiúság stb.: ma mindezekkel a tulajdonságokkal, mint az ember természetes megnyilvánulásaival lépten – nyomon lehet találkozni a különféle médiumokban.

Olyan világban élünk tehát, amely minden ízében, aspektusában és dimenziójában támadólag fordul szembe azokkal az értékekkel és prioritásokkal, amelyek például a szúfizmus sajátjai, s amelyek részben sajátjai voltak annak a tradicionális társadalomnak, amelyben a szúfizmus – vagy bármely spirituális tanítás – megszületett.

Amennyiben tehát bármilyen sikerrel kecsegtetne a szúfizmus modern asszimilációja, ez szükségképpen a szúfizmus denaturálódásához vezetne.

Ezért aki egy olyan spirituális rendszerrel akar megismerkedni, mint a szúfizmus, annak mindenek előtt „demodernizálnia” kell magát, vagyis ki kell küszöbölnie lényéből és szemléletéből mindazokat a sajátosságokat, amelyek szimbiotikus módon összekötik a modernséggel – mert csak ilyen módon lehet képes legitim módon asszimilálni egy archaikus spirituális rendszert és módszert.

A tradíció embere és a mai ember között gyakorlatilag áthidalhatatlan szakadék tátong. Az utóbbi szinte orvosolhatatlan spirituális megbetegedettségét semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy amikor egy olyan metafizikai és spirituális tanítással találkozik, mint amilyen a szúfizmus is, nem önmagát akarja asszimilálni ahhoz, hanem azt akarja asszimilálni önmagához. Pedig a szúfizmus – és minden hagyományos spirituális rendszer – alaptanításának leglényege az, amit Fáríd al-Dín ’Attár e szavakkal fogalmazott meg:

Maradéktalanul szűnj meg: ez a tökéletesség, ez a bevégzett mű!

Al-Arabí ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje.

Buji Ferenc Előszavából részlet.

Budapest. Kairosz Kiadó. 2005.